10

N

em voltam idáig személyes. Hogyhogy nem voltam személyes? Hisz egy blog csak a személyességről szól, még akkor is, ha nem saját magunk írjuk, hanem más írásokat teszünk közzé, vagyis magunk szerkesztjük. Egy írás mindenképp személyes, akár blogot/naplót, akár regényt, akár verset, vagy levelet, üzenetet írunk. Még ha hivatalos levelei is írunk, akkor is van benne a személyünkből. Mást nem az aláírásunk, vagy ügyintézői státuszunk.

Ezek után, hogy nem voltam idáig személyes? Persze, hogy az voltam, vagyok és leszek is. De van egy olyan részem, amit nem, vagy csak ritkán mutatok meg, netán csak egy-egy embernek épp az adott pillanatban, de főként gondolati szinten maradnak meg. Bár talán az első bejegyzésben előjött ez a formám, amikor elgondolkozom a világ dolgain, és magamon és főleg másokon tapasztalom, tanulom, ismerem meg magam, másokat, a világot.

A 30. szülinapom évének elején jött el nálam egy megnyugvási időszak. Az addigi út- és helykeresésben végre megtaláltam magam. Nem vagyok egy korán érő típus valóban. 25 évesen éreztem először, hogy ott vagyok, ahol ennyi idősen illik (illik?), kellene (kellene?) lenni. Sosem tagadtam a konvenciókat, de sosem akartam elfogadni sem azokat. Ki mondja meg, mikor, minek kell lennünk? Mikor kell megházasodnunk, mikor kell családot alapítanunk, hogyan kell élnünk? És miért várják el tőlünk? Miért nem dönthetjük el mi magunk? Na, ezek a társadalmi konvenciók.

Anyukám is „szeretne” (mert tudja, engem egyébként sem lehet kényszeríteni) „belekényszeríteni” a konvenciókba. Nem mondja, mert már letett róla, de látom rajta. Ennyi idősen, mint most én vagyok, már megvoltam neki. Én meg még sehol… Pár évszázaddal, de akár évtizeddel ezelőtt is, az ilyeneket már élve eltemették volna. Valószínű, bár nem biztos, előző életeim valamelyikén én is belekényszerültem a konvenciókba akkor és úgy, ahogyan azt elvárták. És most ettől szabadulok.

Vagyis nem igazán szeretnék szabadulni, mert valahol biztonságot ad a konvenciók elfogadása, és örökletességet, hagyományosságot. Az én lázadásom csak abban áll, hogy hagy én válasszam ki, mikor melyik részt szeretném elfogadni az elvárásoknak, és hogy hogyan.

Ma megint azt éreztem, hogy pár év küzdés, görcsös akarás után megnyugodhatok, hátradőlhetek (már amennyire bárki bármikor is hátra dőlhet J), csak ki kell tárnom szélesre az ajtót, és be fog találni az akinek, aminek hozzám kell érkeznie.

Okos vagyok? Meglehet. Próbálom a mások, a saját mostani és előző tapasztalásaiból levonni a tanulságot, és ennek függvényében tovább lépni. Bölcs vagyok? Nem. Csak szeretnék azzá válni. De a bölcsességhez bátorság kell. Bátorság, hogy meg merjük lépni azokat a dolgokat, amikről tudjuk, hogy fájnak, vagy fájdalommal járhatnak. Mert a fájdalom jó! Mert érzed, hogy élsz! A hegek is jók. Igaz, már sosem lesz olyan, mint előtte volt. Törést mutatnak, és gyógyulást is. Emlékeztetnek, mit tettél, hogy eltörj, mit tettél, hogy begyógyuljon, és mit tegyél, hogy legközelebb lehetőleg elkerüld. De mindenképp azt mutatják, hogy nem haltál meg, mert látod, mert érzed, és mert tudod értelmezni. Én még félek. De tudom, lesz bátorságom lépni, és fel tudom használni a fájdalmat.

Istvánnal (Réthy from EP) kommunikációs tréningen találkoztam, amit a volt fősulim szervezett. Annak ellenére, hogy alapból ott tanít, csak a tréningen „oktatott”. Az alatt a pár hétvége alatt sikerült produkálnom azt, amit nem nagyon szoktam, „tömegben” pláne, kommunikációs tréningen meg pláne ciki: egyszerűen nem volt kedvem a világhoz. Ilyet csináltam már munkahelyen is, de olyankor szoktam szólni, hogy „ma nem… ma, ha nagyon nem muszáj, nem figyelnék senkire”. Na de egy tréningen előállni ezzel, ahol pont a kommunikáció a lényeg. Szegény István próbálkozott, de nem sikerült kimozdítania. Csak azért csináltam meg a feladatot kb. 5 perc alatt (a rendes „”műsoridő” asszem 30 perc volt), hogy hagyjon békén. Ezt az időszakot a végére elnevezte „kussolhatnék”-nak. És István megsúgom, mert még nem meséltem, akkor ott Te, és Ti láttad/láttátok ezt eddig utoljára! Azóta nem volt ilyen. Nem mondom, nincsenek rossz pillanatok, de már nem szaladok ki a világból, a világtól. És amikor olvasgatom az üzeneteket, amiket kaptam, mindig mosolygok, és emlékszem: az egész hangulatára, a többiekre, a „kussolhatnék” szürrealisztikusságára, a „pulikutyaságomra”J  Hiszem, nekünk akkor, úgy és ott kellett találkozni! És találkozunk a koncerteken. J Tanultam és tanulok Tőled azóta is. Köszönöm! Köszönöm Neked!

És köszönöm Mindenkinek, akitől, aki által, akivel tanulok minden életemben magáról, a világról, és nem lényegtelenül magamról! Köszönet érte!